Süsüt ma gazdához adtam.
Mónival többször egyeztettünk Brikett/Bogi halála után, hiszen kutya nélkül nem lehet élni. Pláne nem fekete labrador nélkül.
Rövidebb körök után, mit-hogyan-mikor-miképp a nagy elhatározás(om) az lett, hogy ma nekiindultunk és egészen hazáig repítettük Süsüt Móniéknak.
A kocsiutat kevésbé kedvelte, bár az autózással valahogy sosem volt igazán kibékülve a ketrecben, bár egy idő után el"csöndesedett", ugyanis jó darabig karistolt, kopogott a körmeivel, mert ahelyett, hogy a GRKtól kapott VetBeden henyélt volna, ülve-állva aggódott, hogy hova megyünk. Nekünk útközben más aggódnivalónk volt, ugyanis az M0-n olyan szakadó esőben mentünk, mintha egy vízesést kellett volna kettévágni a továbbhaladáshoz. Végül mégis eljutottunk Gyálig.
Süsü autóból ki, kertbe be, amit elölről-hátulról felavatott, körbenézett, áttanulmányozott. Utána jöttek a naaagy találkozások.
Süsü és Emma egymásra találtak. Emma már nagyon várta őt, Süsü meg gyorsan levette, hogy egy 2 éves gyermek keksze pont abban a magasságban van, ahol az ő feje. Bár néha "könyékig", de mégis teljes óvatossággal vette el tőle a neki szánt és néha a nem neki szánt kekszeket is.
Kipróbálta a labdáját. Kipróbálta, milyen a szép zöld gyepen (ami nálunk a kutyalétszám miatt nincs
) futkorászni és labdát kergetni, majd visszavinni Móninak. Megmutatta, hogyan kell leszedni az asztalra feltett labdát és újra magáévá tenni, ha már egyszer neki ígérték azt. Nyargalászott, boldog volt, Móni, párja Feri, és Emma közösen és gyorsan döntöttek, őt akarják új családtagnak.
Papírmunka, miegyéb... és Süsü maradt.
Hát, azért kicsit megkönnyeztem...
5 hónapból 1 hónapig kórházban volt, két olyan betegséggel, amiknél külön-külön is az életével játszott, és a halál torkából rángattuk vissza. De Süsü élni akart, mert tudta, hogy van még helye a világban. Csetlett-botlott, megcsonkult, elfogyott a fél kutya a megpróbáltatások miatt, majd megrázta magát és meggyógyult.
Ezután 4 hónapig volt nálunk. Itthon is a totyogással kezdte, akár 2 lépésenként leült, majd erős 1 hónap alatt drasztikus javuláson esett át.
Közben jelleme is fejlődött, az együgyű egyfülűről kiderült, hogy egy minden lében két kanál, játékos, szociális, úgy mellesleg érdekeit képviselendő igen éles elméjű, válogatott és végtelen csínytevésre képes labrador.
Ajánlgattuk őt, mint gazdikereső, konkrétan senki rá sem nézett. Érdeklődő egy darab nem volt rá. Megjegyzést bár senkitől se hallottam, de lelki füleimmel mégis hallottam: mit akarunk mi egy ilyen nyomorék állattal? Hát, gazdát neki, mert látjuk, hogy él és virul. Mozgása sajátos, füle-farka nincs, de semmije sem fáj az életkedve meg határtalan. Természete fantasztikus, tehát ő egy jó kutya. Ez az emberek tudatáig soha nem jutott el. Az igazat megvallva nem is sajnálom. Pláne nem most.
Azt tudni kell, hogy Süsüre, ahogy korábban jópár kutyára (pl. Emma labi, Lotta labi) eleve úgy rendezkedtünk be otthon, hogy ha marad, hát marad. Esélytelen gazdikereső, lesz ami lesz. Hát, Süsünek ez az 5 hónap kellett, hogy révbe érjen, és ilyenkor annyira örülök, hogy sikerült.
Sikerült, mert sok támogatója van a Retriever Rescuenak és volt Süsünek, akik anyagilag lehetővé tették a gyógyulását.
Sikerült, mert sikerült meggyógyítani, mert jó állatorvosai voltak.
Sikerült, mert volt számára ideiglenes befogadó - ami félreértés ne essék, valójában nem én voltam, hanem anyukám, a családom. Én max a szócső voltam és a part széléről regélő énekes...
És persze sikerült, mert Móniék meglátták benne azt, amiért mi szeretjük őt, az okos, rossz, kedves, jó, életvidám, szociális, játékos LABRADORt.
Röviden összefoglalva... megérte! Megérte meggyógyítani, tartani, szeretni, nevelni, mert gazdához lehetett adni.
Ápolgattuk, oltalmaztuk, mint a szárnya törött kis madarat, aki amikor készen állt, elengedhető, és ezzel kirepül kezeink közül.
Szóval most kicsit csöndben könnyezek, de ezek örömkönnyek...
és közben azon gondolkodok, hogy ez a "hálátlan dög" kikísérve a kapuhoz csak a szökésen gondolkodott, majd miután elmentünk, tuti azt nézegette tovább, hogy egyrészt hol a labdája, amivel játszhat és hol az Emmája, akitől kekszet kap.
Remélem, Móni hamarosan ír, hogyan telt az első pár napjuk.